Most először ragadok tollat és papírt, hogy leírjam, hogy mi minden történik az életemben. Ez nagyon furcsa érzés. Kagome megmondta, hogy az lesz. Ugyanis tőle vettem az ötletet. Észrevettem nála egy szép piros könyvecskét, amibe mindig ír, és megkérdeztem, hogy netalán verset ír? Azt mondta, naplót. Annyi minden történik vele, hogy egész érdekes könyv lesz belőle. Mire megkérdezte:- Mond csak Sango-chan, te nem szoktál naplót írni?

Egészen idáig ez bizony meg sem fordult a fejemben... mit írhatnék én le? Hogy mennyire idegesít, mikor Miroku éppen más lányokat csábítgat? Naplóm 3/4 része biztos erről szólna, de most mégis úgy döntöttem, hogy belekezdek.

Először is illik bemutatkoznom... Sango a nevem. Szellemírtó voltam és vagyok, alighanem az utolsó szellemírtó a klánomból, amit egy Naraku nevű gonosz szellem lemészároltatott a szellemeivel, mialatt mi bevetésen voltunk a csapattal, ahol természetesen ismét az ő pribkjei fogadtak. Majdnem meghaltam. A sírhant alatt tértem magamhoz. De talán még szörnyűbb, ami szegény Kohakuval történt, az öcsémmel tudjátok... Naraku őt manipulálva arra használta, hogy engem és a társaimat meggyilkoljon. Aztán meg miután mindez megtörtént magáhoztérítette. Szegény Kohakut azóta is kínozná az események emléke. De Naraku az összes emlékét elvette tőle majd a szolgálatába állította.

De nem szeretnék erről beszélni, mert mindjárt sirva fakadok, hogy nem láthatom az öcsémet és akkor... akkor összefolyik a tinta, meg idejön a szerzetes, hogy mi a bajom...

Valahogy könnyebbnek érzem a szívemet, hogy mindezt leírtam. Tényleg jó dolog naplót írni. Megnyugtatja az embert.

Inuyasha és Miroku összevesztek miattam. Nagyon nem szeretem az ilyet, előkerült a téma, hogy Inuyasha a teljes ékkövet magának szeretné, akkor mi legyen Kohakuval. Nagyon kényes téma. Inuyasha tudja nagyon jól, hogy Kohaku mennyire fontos a számomra, de mégis ilyenekkel hozakodott elő.
- Tudom, hogy Kohakut már csak az ékkő tartja életben... de...
- Inuyasha!- vágott közbe Miroku, mielőtt bármit is mondtam volna és ez kedves volt tőle, ugyanis ha nem teszi meg én és Inuyasha alighanem vitázunk és ki tudja mi lett volna a dologból. -Nem gondolod, hogy szívtelenség Sangotól azt kérni, hogy ilyesmiről beszéljen! Majd, ha megszeztük az ékkő összes darabját időszerű lesz a téma, de most nem. Addig is jobb lenne, ha befognád a szádat!
- Miroku... hagyd,,,- szóltam közbe, mert nem akartam, hogy miattam ő vesszen össze Inuyashával. De úgy látszik elkéstem. Inuyasha nagyon nekidurálta magát, és tovább ütötte a vasat.

- Különben is, Miroku nem téged kérdeztelek a dologról, hanem Sangot.
- Sango figyelj... Kohaku már nem él... egyetlen szilánk jelenti az életét.
- Jaj, Inuyasha... ha hallanád magad! - szólt közbe Kagome és ő is majd felrobbant a dütől.
- Különben Inuyasha, ugyan ez rád is vonatkozik. Kikyout már csak a holt lelkek tartják életben... miért találkozgatsz mégis vele folyton? - vágott vissza Miroku és teli találat volt. De talán túl messzire ment ezzel, mert Inuyasha megragadta a ruhájától fogva.

- Az hogy én mit csinálok, és mit nem, nem tartozik rád és különben is Kikyounak az ékkőhöz semmi köze.

- Elég legyen!- ugrottam kettőjük közé, hogy szét válasszam őket.  

A múltkori veszekedés után senki nem szólt egy szót sem a másikhoz. Szegény Kagome próbált mindenkit mindenkivel kibékíteni, de hiába... Inuyasha hajlíthatatlan maradt, Miroku meg túlságosan ragaszkodott ahhoz, hogy Inuyasha milyen durván viselkedik velem.

- Miroku...
- Igen, Sango.
- Ez az egész Miattam történt... nem kellett volna összeveszned inuyashával, béküljetek ki, ez a dolog kettőnkre tartozik, miattam nem muszáj haragban lenned vele...

- Sango, ne mondj nekem ilyeneket, természetes, hogy törődöm az érzéseiddel, mkor ilyesmi történik. Kagome is haragszik Inuyashára és a helyemben ugyan így tett volna. A veszekedésnek csak is Inuyasha makacssága az oka, de szerintem ezt ő is tudja nagyon jól...
- Köszönöm szerzetes a szavaid... ~ már megint a fenekemet simogatja...~
- Áu... (belecsíptem a kezébe)
- Ezt vidd innen!
- Most miért kellett... -sóhjtozott Miroku. Mindent mindig elront! De komolyan, egy cseppnyi önkontrola nincsen. De azért kedves volt tőle, hogy kiállt mellettem... 

A nap végére aztán Inuyasha észheztért. 
- Figyelj Sango... igaza volt Mirokunak, durva voltam...
- Felejtsük el.-suttogtam. Nem akartam, hogy ismét felhozza a témát. 
- Rendben. 

Szóval mindenki boldog volt. Kagome nevetgélt, én Kirarát simogattam, Inuyasha a Tetussaiga élét fényesítgette. Így ültük körül az éjszakai tüzet, aztán aludtunk el majd virradt fel a másnap. Néha mikor még nem vagyok teljesen ébren van úgy pár pillanatig, hogy foglalmam sincs, hogy hol vagyok, vagy hogy előzőnap mi történt velem. Az, hogy nem tudom, hol vagyok az különben nem meglepő, hiszen annyi helyre vándoroltunk és nem maradtunk huzamosabb ideig... 

Szóval csak fekszem és bámulom az eget, meg a vándorló felhőket és a családomra gondolok- az egykori boldog szép időkre. Mikor minden gondom a bevetések meg a házimunka volt. Aztán persze közben eszembe jutnak a tegnap eseményei. Ez sosem tart hosszú ideig, hogy nincs öntudatom. Ilyenkor azonban meg tudom érteni Kohakut, hogy miért akarja elfeledni azokat a dolgokat, amik vele történtek... bár el lehetne felejteni minden rosszat...

 Egyik csata közben majd nem elvesztettelek, azért nem írtam beléd egy sort sem, inkább eltettelek. Az elmúlt hetekben rengeteg  szellemmel kellett megküzdenünk, összesen hat ékkőszilánkunk van, amit Kagome-chan őriz. Inuyasha szerint mehetne a dolog gyorsabban is. Könnyen beszél, mikor ő félig szellem, mi pedig emberek vagyunk és szükségünk van pihenésre.

Neki nincs. Ha ő menni akar, akkor megy. Szerencsére Kagome néha elmond egy-egy feksziket és ennek hatására megtorpan. Szóval a legutóbbi megtorpanásunk egy egészen hétköznapi  kis faluban volt, ahol biztosra vettük, hogy nincs ékkő. Inuyasha emiatt dúlt-fult.

Mirokunak hála az emberek szerettel és egy tál meleg étellel fogadtak minket. Bár néha kissé zavar, hogy Miroku össze vissza hazudozik sötét fellegekről, mikor napsütéses idő van. ^^

De ha ő nem lenne, akkor nem tudnánk enni, amit Kagome a saját világából magával cipel csak pár napra elegendő.

Ám mégha Miroku jóslatai légbőlkapottak, legtöbbször utólag igaznak bizonyulnak. Ez nyílván azért van, mert mi vonzuk a veszélyt a faluba, meg az ékkőszilánk. Ezt persze jobb, ha senki nem tudja, talán le se kellett volna írnom.

A faluban, ahol voltunk élt egy csodaszép fiatal hercegnő... Mirokut ez felvillanyozta és rögvest felajánlotta szolgálatát az ifjú lánynak. Én is vele mentem. De csak azért, hogy szemmel tartsam őt. A fiatal lány nagyon ragaszkodott Mirokuhoz. Oh, de utálom az ilyen nőket! Semmi tartás nincs bennük. Velem persze nem volt nyájas: gyakorlatilag kiutált a rezidenciájáról. Így hát nem tehettem mást, minthogy leültem a gangra és búnak eresztettem a fejemet. Elő is vettelek téged kedves Naplóm, hogy legalább neked elmondjam, hogy mit érzek, ha már nem ordíthatom bele a szerzetes képébe meg a hercegnőébe.

Hamarosan megjelent a hercegnő szerencsére még időben el tudtalak rejteni. Megkért, hogy távozzak az udvarából, mert nem kíván mást, csupán Mirokut védelmének.

- Legyen szíves és engedje meg, hogy ezt megbeszéljem a szerzetessel.
- Nem szükséges. -válaszolta kimérten, és fehéjázón. Hamarosan Miroku hangját, hallottam. Vidám volt és azt mondta, hogy egy ideig itt marad, mi csak menjünk tovább nélküle.

Nagyo meglepődtem, de kétség sem fért hozzá, hogy ez valóban Miroku hangja volt.
- Ree,,,rendben van, Miroku.
A hangomon nagyon nehezen tudtam uralkodni, egyszerre voltam dühös és szomorú is. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Inuyashával és Kagomével aztán megbeszéltük a dolgot. Inuyasha úgy gondolta, hogy ha Miroku ennyire jó érzi magát felőle maradjon, majd észheztér.
Kagome letorkolta Inuyashát, és kijelentette, hogy szerinte valami nincs rendben a hercegnővel. Én nagyon nagy gombócot éreztem a torkomban, ezért nem bírtam megszólalni. Inkább elvonultam Kirarával egy távolabbi csendes helyre, hogy ott... 

Miután kissé összeszedtem magamat, elhatároztam, hogy ha Miroku visszajön, tőlem olyat kap, hogy a feje körbe repüli egész Japánt. 

Tovább mentünk hát a szerzetes nélkül. A falu kapujában még reménykedtem benne, hogy azzal a flegma mosolyával visszarohan hozzánk, hogy mit is képzeltünk, hiszen ő hozzánk tartozik, meg csak vicc volt az egész... de erre, hiába vártam.
- Hát... Inuduljunk.- adta ki az utasítást Inuyasha. - Az a bolond szerzetes majd csatlakozik.

- Sango...- szólt utánam tétován Kagome, mert én még mindig nem tudtam megmozdulni.
- Mi lesz már!- türelmetlenkedett Inuyasha.
- Me... megyek. -sohajtottam, és csatlakoztam hozzájuk. Ezútal gyalogosan. Kirara a vállamon ült, nyilván megérezte, hogy nem szívesen megyek el erről a helyről.

- Inuyasha... - kezdte Kagome.- biztos vagy benne, hogy Miroku jól van?
- Most viccelsz? Tud magára vigyázni.

Ezzel engem nem sikerült meggyőzniük. De aztán Kagome hátramaradt Inuyasha és Shippou mellől. és a vállamra tette a kezét, azt mondta, hogy ne aggódjak, vissza fogunk jönni Mirokuért.

Inuyasha közben úgy döntött, hogy előbb Kaedéhez látogatunk és aztán megyünk ékkő vadászatra. Kicsit megkönnyebbültem, mert ha Kaedénél vagyunk, Miroku könnyebben megtalál, és csatlakozik hozzánk... ha csatlakozik.

Kaede közben elmondta nekünk, hogy a hercegnő akinél jártunk egy nagyon rideg és kiállhatatlan nőszemély, nem szereti őt senki, és megkeseríti a falusak életét szeszélyeskedésével.- Nem csak a falusiakét-gondoltam. Kaede szerint nem lett volna szabad Mirokut otthagynunk vele. Inuyasha erre azt felelte, hogy Mirokut nem kell félteni, ért a nőkhöz, hiszen nálam rosszabb úgy sem lehet neki. Viccelni próbált, de ezt nem nyeltem le tőle, dühömben felpofoztam majd kirohantam a kunyhóból. nem tudtam mi tévő legyek, csak mentem, mentem előre, aztán azon vettem észre magam, hogy Athae hercegnő, mert így hívták, faluja előtt állok ismét.

Tudom, hogy nagy meggondolatlanság volt a részemről, hogy egyes egyedül visszamerészkedtem oda, ahonnan szó szerint uralkodói parancsra lettem eltávolítva, de a dühöm és az aggodalmam erősebb volt, mint a józan eszem. Úgy gondoltam, hogy utána járok a dolgoknak...

Kémkedés... nem az én szakterületem, de valahol el kell kezdeni. Kicsit kédezősködtem a falusiaktól, mire megtudtam, hogy a mi Mirokunkat tejben vajban fürösztik, és hogy a hercegnő szándékai komolyak... valószínűleg feleségül akar menni hozzá. Ez úgy esett, mintha hidegvizez zúdítottak a nyakamba, de elhatároztam, hogy nem hagyom annyiban a dolgot, beszélni fogok még ma este a szerzetessel, ha sikerül bejutnom a kastélyba észrevétlenül.

A bejutás könnyen ment, de Mirokut megtalálni annál nehezebben, a kastély olyan volt akár egy labirintus telis tele szobákkal, gyakorlatilag lehetetlen volt, hogy le ne lepleződjem. Egyik helyre sem nyitottam be, hanem hallgatóztam. Az egyik szobának ajtaja résnyire nyitva volt, és egy öregasszony hangját hallottam, olyan volt mint az ajtónyikorgás.
- Hehe... már csak a holdtöltét kell megvárnom, aztán a szerzetes szíve szó szerint az enyém lesz. Ez az utolsó összetevő... Ennek a főzetnek köszönhetően pedig örökké fiatal lány maradhatok.

Meghült bennem a vér... Miroku rettenetes veszélyben van! Erről Inuyashának is tudnia kell.

Ám ahelyett, hogy visszafordultam volna inkább tovább mentem, nincs idő visszafordulni. Mirokut kell megtalálnom! Ám a lépteim zaját meghallotta a vén banya.

- Ki van ott!

Nem válaszoltam. Megdermedtem. A véletlen azonban a megmentésemre sietett a szűk ajtónyíláson egy egér futott be. A banya még mindig gyanakvónak tűnt, de aztán hátat fordított az ajtónak és minden figyelmét a főzetének szentelte. Ez alatt én elosonhattam. Nem tudtam, hogy merre lehet Miroku, ezért folytattam a hallgatózást. A legfelső emeleten akadtam rá. Éppen egy csoport szolgáló lány vette körül és Sakevel kínálták.

Legalább halála előtt jól érzi magát- gondoltam bosszusan, majd rá törtem az ajtót.

-Saa...saa ..Sango... - lepődött meg.- Hogy kerülsz te ide.
- Gyerünk! - rángattam ki a lányok közül és elrohantam vele egy szó nélkül.
- Mégis hova viszel... nekem a hercegnőre kellene...
- Úgy bizony... rá kellene... akkor miért nem ott vagy?! Csak,hogy tudd. Az állítólagos hercegnőd egy vén banya és éppen arra készül hogy...

Nem tudtam végig mondani a szövegemet. A vén banya... jobban mondva a hercegnő állt elöttem.
- Még is miről beszélsz, Sango. Nincs miért aggódnod. - veregette meg a vállamat hetykén a szerzetes.

- Miroku az igazat mondtam... ő egy boszorkány!
- Elvezetni! - adta ki az utsítást a hercegnő és már két jól megtermett őr állt mellettem, hogy kivezessenek a kastélyból.
- Sango... - Miroku csak ennyit mondhatott nekem, aztán már el is vittek magukkal. Nem ki a kastélyból, az túl nagy kegyelem lett volna azok után, amilyen szavakkal illettem a hercegnőt. Tömlöcbe vetettek.

A tömlöcben nem volt penna meg a naplóm sem volt velem, szóval utólag irom mindezt le. Miroku gyanusnak találta ugyan, hogy csak úgy kidobnak, hiszen a barátja vagyok, és ezt ki kéri magának, de a hercegnő hamarosan azon volt, hogy kiengesztelje a szerzetest és kijelentette, hogy eldöntötte: a gyermekei anyja lesz. Mirokut ledöbbentette a dolog, hiszen erre a kérdésre a legtöbb nő le szokta koptatni, szóval a figyelemelterelés bevált. Én ezalatt abban reménykedtem, hogy majd csak utánam jön, vagy Inuyasháék veszik észre az eltűnésem. Arra gondoltam szegény Kirara bizonyára aggódik majd, s utólag megbántam, hogy nem vittem magammal.

 Ő kiférne a tömlöcöm rácsai között és segítséget tudna hívni, vagy ha nem legalább nem lennék annyira egyedül. Milyen önző vagyok, Kirara se érezné magát jobban itt, fogságban.-jutott eszembe, aztán leroskadtam a tölöc falának vetettem a hátamat. Nem tudom mennyi ideig voltam ott. Csak egy szűk keskeny ablak volt az egyedüli fényforrás, abból következtettem ki, hogy hajnalodik. Valamikor aztán őr jött és elébem rakott egy tálcát silány étellel, és vízzel, amihez inkább hozzá sem nyúltam. Nem voltam éhes és a bosszú még nem nyugodott meg a lelkemben. Aggódtam Mirokuért, és átkoztam is, hogy ennyire könnyed és felelőtlen ha nőkről van szó... vajon mi lehet vele.. lehet, hogy már...

Sürgősen ki kellett jutnom, ha másért nem ő miatta. A saját sorsom, se kellemes, de ha őt megölik...

Léptek hangját hallottam.. ez nem az őr... könnyed léptek voltak és hamarosan a hercegnő alakját láttam közeledni. Kegyetlen volt.

- Most már édesem, nem tehetsz semmit. Végre beteljesedett... örökre fiatal maradok... a szerzetes halott..

halott...halott...halott... 

 a következő pillanatban elsötétült a világ körülöttem. Elvesztettem az eszméletemet... nyilván... nagyon gyengének éreztem magam. Hamarosan fényt láttam és meleget éreztem, ami nagyon jól esett: a testem olyan hideg volt és merev.